Áprilisi vigasságok

Lassan már feltűnően sok idő telt el a legutóbbi bejegyzésem óta. Hallgatásomnak nincs különösebb oka, mint, hogy bele vetettem magamat az egyetem és a mindennapok rejtelmeibe. Illetve új laptopot kezdtem el használni, amire átmentettem a régi fájljaimat, a régiről pedig töröltem ezeket, hogy a csigalassúság után elérjem legalább a lajhár szintet.

Eredetileg nem ilyen bejegyzést terveztem, csakhogy a húsvéti ünnepeket otthon töltöttem, előtte pedig egy prezentációra kellett koncentrálnom, így az ahhoz elképzelt fotókat még nem sikerült elkészítenem. De a következő írásaim valamelyikében mindenképpen szerepelni fognak.

Mivel elég sok minden történt velem azóta, hogy nem írtam, gondoltam beszámolok róluk. Két része osztottam a cikkemet, hiszen két nagyobb témáról szeretnék beszélni.

Először is az említett prezentációt szeretném kicsit részletezni, mert számomra nagyon jó élmény volt, mind elkészíteni, mind bemutatni, hiszen nagy elismerés volt a jutalmam érte. Nem kell nagy dologra gondolni. Az illető tanárnak kellett előadnom az általa tanított tantárgyból. A téma teljesen szabadon választható volt, ugyanakkor még az év elején kaptunk néhány témát támpontként. Én ezek  közül választottam egy olyat, ami közelebb állt hozzám és a számomra a legérthetőbb volt, ami nem volt más, mint Az elektron transzport lánc az eukariótákban, ha mond ez bárkinek bármit is. 21 diás előadást készítettem, amit nagyjából 35-40 perces beszéddel körítettem, persze mindezt angolul. Számomra már az is meglepő volt, hogy képes voltam anélkül elmondani mindent, hogy az apró hajtásnyomokat megsínylett papírjaimba egyszer is belenézzek. A diasoromba beleszőttem az órai anyagot, illetve a témához kapcsolódó cikkekben talált érdekességeket. Amik nagy meglepetésemre a tanár érdeklődését is eléggé felkeltették. Valóban tényleg sikerült olyan tudományos cikkekre rábukkannom, amik a tananyagot összekötik az emberi testtel, illetve a rákkutatással. A lényeg a lényeg, hogy az úgymond feleletem maximális ponttal zárult, illetve tanár urat annyira érdekelték a hozzá felhasznált referenciák, hogy elkérte az előadásomat további tanulmányozásra.

Az eset nem feltétlenül az eredmény miatt ragadt meg bennem ennyire, hanem inkább azért, ahogyan elkészítettem a ppt-met és felkészültem az előadásra. Nem először fordult elő, hogy vizsgaként ki kellett állnunk és prezentálnunk a tananyagot. És épp ez ami bennem nagyon megragad. Sokkal eredményesebbnek tartom ezt a tudásunkról való számadási formát, mint például egy zárthelyit. Itt azt érzékelem, hogy próbálnak arra nevelni minket, hogy legyünk minél önállóbbak és széles látókörűek, valamint legyünk bátrak és merjünk kiállni a tömeg elé.
Otthon a legtöbbször csak arra koncentráltam, ami a leadott tanagyagot közre fogja. Végül is miért foglalkoznék bármi mással, ami a témához köthető, de mi órán nem vettük, illetve időszűkében szóba sem jöhetett egy-két érdekesség iránti kicsapongás. Örültem, ha azt be tudtam fejezni, ami muszáj volt a kiváló, vagy épp csak a jegy megszerzéséhez. Ez a módszer azonban rengeteg átszenvedett éjszakát és görcsösen szétizgult napot jelentett. Számomra az állandó stressz ellen Olaszország volt a megfelelő gyógyír. Bár nem rögtön az elején, de idővel kezdtem belátni, hogy teljesen felesleges felspanolnom magamat olyan, az egyetemmel kapcsolatos dolgok miatt, amiket egyébként lazán teljesíteni lehet. Ehhez azonban kellett az ő rendszerük, amivel megtanultam sokkal nyugodtabban venni az akadályokat. Nem feltétlenül minden tanárunk olasz, de 99%-ban igen, amitől magától értetődik, hogy már csak az órára is örömmel megyek be és hallgatom az adott tantárgyat, hiszen nem egy begyöpösödött, mogorva, a diákok felé kétszínű, tipikus oktatói mentalitással rendelkező tanárral szemben ülök a padban. Kivételek természetesen mindig vannak és hatalmas tisztelet is értük. Viszont tudtommal nem azért megy valaki tanárnak, hogy elvegye a diákok életkedvét, valamint eltántorítsa a már régóta hőn áhított szakmától. Félre értések elkerülése végett leszögezném, hogy hálás vagyok minden egyes magyar tanáromnak, azért amit kaptam tőle és nélkülük nem is tartanék ott ahol tartok… Igen, ezt az utolsó megjegyzésemet egy csepp szarkazmussal illetném. Itt egyébként köthetném még az ebet a karóhoz és belemehetnék e komplex témába, de nem ez a célom, úgyhogy inkább visszatérek az olasz oktatáshoz. Egy szó, mint száz rengeteget fejlődtem, amióta kint vagyok. Mind az angolom, mind az idegrendszerem, mind pedig a tanulási készségeim. Az olaszomról ezt még nem mondhatom el akkora magabiztossággal, de ez most mellékes.

Amint már korábban említettem, itt valóban arra tanítanak, hogy magadért csinálod, amit csinálsz, illetve ha egy bizonyos tantárgyon belül egy adott témakör felé neked nagyobb az érdeklődésed, akkor engedik, hogy afelé bontakozz ki és bővítsd a tudásodat akár az óra, akár a vizsga keretein belül. Temérdek olyan mondatot hallottam már felnőttek szájából, hogy erre igenis szükséged lesz később, illetve, hogy sosem tudhatod mikor lesz rá szükséged. Valóban. De ha mégse annyira biztos, hogy használni fogom azt a tudást, miért ne inkább arra fordítanék több figyelmet, aminek biztosan hasznát veszem majd a későbbiekben? Talán így a hatalmas érdeklődési körrel vesződő diákok is könnyebben találhatnák meg és koncentrálhatnának arra, ami valóban érdekli őket. Én speciel nagyon érdekesnek találom a rákkutatást, és többször kerültem már vele köszönőviszonyba, de nem a tanagyag kapcsán. A prezentációm készítésekor azonban első alkalommal beleszőhettem az órán tanult anyagba és vizsgálhattam meg közelebbről, hogy hogyan is működik egy mutálódott sejt. Tény, hogy nem mentem bele kutatói mélységig a témába, de legalább engedték, hogy azt tanulmányozzam, ami érdekel. Egy egyszerű mezei vizsga keretein belül. Bennem ez az, ami nyomot hagyott. Mégpedig azért, mert ez az a módszer, ahogyan egy diák képes önmagát fejleszteni és nem csak holmi ki tudja hány éves tanagyag bemagolásával.

Húsvéti ünnepek

Ugyan az áprilisi tréfákból kimaradtam, az otthon töltött húsvétból nem. Hazaérkezésem másnapján első dolgom volt megkeresni a hűtő mélyén lapuló sonkát és kolbászt tartalmazó dobozt. Szokásomhoz híven, amit kiskorom óta imádok, azt csak dobozostól megfogom, az ölembe veszem és kipukkadásig tömöm vele a pofazacskóimat. Mondanom sem kell a sonka-kolbász kombóval is ez történt, minden egyes reggelen.

Sajnos a család nem teljes egészében volt jelen a szokásos húsvéti reggelin, majd a későbbi ebéden, amit én kifejezetten sajnáltam. De bele kell törődnöm, hogy ahogyan idősödünk és kerülünk egyre távolabb a családi fészektől, már az ünnepek sem feltétlenül telnek ugyanúgy. Ahogyan ezt már többször is megtapasztalhattuk. Mindezek ellenére a hagyományos nőnemű egyedek nyakon öntése egy palack ásványvízzel most sem maradhatott el. Idén pedig kivételesen nagy adagra sikerült. Anyukámmal hajszárítóval szárítgattuk a csurom vizes ruhadarabjainkat. Persze, ha ez még nem lett volna elég, – már miért is lett volna – az égiek is meglocsoltak minket, ám a szertartás előtti mondókájuk elmaradt. Helyette csípős szél kísérte dermesztő hideggel köszöntött a tavasz. Szinte már szégyelltem magamat, hogy a napsütötte Toszkánából haza mertem dugni a lábamat. “Szerencsémre” ezt a csodálatos időjárást sikerült vissza is hoznom Sienába. Amióta itt vagyok nagyrészt szakadt az eső és hideg volt a levegő, vagy épp komor felhők takarták el a napot. Semmi baj igazából, hogy távozásom óta verőfényes napsütéses meleg idő van Budapesten… Nincs harag. Főleg miután mindezt sikerült megkoronáznom egy igen jó kis megfázással is.

Nem igazán sikerült a publikum elé tárható fotókat készítenem a húsvéti étkekről, de a pocakom nagyon élvezte amit adtam neki. Nem meglepő módon bátyám és anyukám főzte az ebédet, amihez egy szavunk nem volt. Annyira habzsoltuk az élvezeteket, hogy nem kellett megszólalnunk ahhoz, hogy lássák mennyire ízlik, amit elénk raktak. Anyukám párolt zöldségeket készített spárgával, amiért én élek-halok. Nem könnyű tökéletes állagúra párolni, de neki mindig sikerül. Imádom, ahogy harapáskor roppan, de mégis könnyeden szétolvad a számban. A bátyám négyféleképpen pácolta be a hatalmas adag csirkemellet, amikért még sütés előtt összefolyt a nyál számban. Köretként karfiolpürét csinált, aminél szerintem nincs jobb és könnyebb egy húsos étel mellé. Tény és való, hogy én mindenevő vagyok, ebből adódóan nagyrészt mindent megeszek, amit elém tesznek, de az idei húsvéti ebéd különösen mennyei volt.

Bár sajnálom kicsit, hogy nem tölthettem Olaszországban a húsvétot. A halloweenhez vagy a karácsonyhoz hasonlóan kíváncsi voltam, ők hogyan is készülődnek erre az igencsak vallási ünnepre. Ugyan az idén erről lemaradtam, de remélem jövőre a családdal együtt tudjuk megtapasztalni az itteni hagyományokat.

 

Szép hétvégét,

Gréta

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

w

Connecting to %s