Levetkőzött szokások – 1. rész

Lassan egy fél éve már annak, hogy elkezdtem a tanulmányaimat Olaszországban. Akik Eramuson töltöttek egy félévet az otthonuktól távol, már valószínűleg haza tértek és ott folytatják, ahol távozásuk előtt abbahagyták. Tapasztalatokkal gazdagodtak, megismerkedtek egy másik kultúrával, nyelvel, ami jól fest majd az önéletrajzukban is. Bár nem vagyok az ő helyzetükben és nem tudom mennyire mélyültek el lelkileg, fizikailag vagy mentálisan a hat hónapos utazás rejtelmeiben, abban biztos vagyok, hogy ők másképpen tekintenek a jelenre és a jövőre is, mint például én. Persze itt is több végkifejlet van, hiszen vannak, akiknek annyira megtetszik az idegen környezet, hogy ott maradnak és vannak, akik előbb haza térnek. De a közös bennük, hogy ők is úgy indultak neki az Erasmusnak, hogy pár hónap és újra otthon lesznek a régi szokásokkal, a régi órákkal a régi tantermekben. Ellentétben velem. Nekem drasztikusabban kellett felfognom, hiszen 2 év nem repül el, oly gyorsan, mint ahogy azt mi szeretnénk, még a mai világban sem. A lényeg a lényeg, hogy ha félév után nem térsz vissza oda, ahonnan jöttél, akkor a szokások, amiket megváltoztattál, vagy épp újakba kezdtél mélyebb nyomot hagynak benned. A változás eszenciája a türelemben és az időben rejlik.

Az év elejétől kezdve azt vettem észre magamon, hogy figyelem a mozdulataimat, a szavaimat, a cselekvéseimet. Egyszóval tudat alatt elkezdtem feltérképezni magamat. Rengeteget szerettem volna változni az otthoni énemhez képest, így gondolom akaratlanul is arra fókuszáltam, hogy történik e bármi fejlődés az ügyben. Boldogan mondhatom, hogy igen, még pedig számomra pozitív irányba indultam el, pont ahogyan szerettem volna.

Rengeteg kis apró szokásom változott mióta a szűk kis mediterrán utcákat rovom. Van közöttük egy-két olyan, ami eléggé szembetűnő, mivel nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen levetkőzöm őket.

Először is a smink, amit Budapesten reggel 2 órával korábban felkelve egyetem előtt, munkákra, illetve este a bulikhoz illően, miden alkalommal gondosan a pofimra kentem…meg egyéb helyekre is, optikai csalódást keltvén. Bizony, bizony… A lényeg a lényeg, hogy én gimnázium, de talán már általános iskola utolsó éve óta úgy éreztem magamat, mint egy szempillátlan vízből kikászálódott hulla, ha minimum a spirál hiányzott a szemeimről és a jó öreg arcomnak pírt adó pasztell rózsaszín púder. Köztudott, hogy az olyan földöntúli adottságok, mint az égig érő, fene se tudja hány D-s, gyönyörűen ívelő sötét szempillák olyanoknak adatik meg, akik igazából, mint sem tudnak vele kezdeni. Ha szétnézek a családi és közeli baráti köreimben, millió férfiút tudnék megnevezni ezzel az áldással, de csak egyetlen női egyedet. Ugyan hány férfit látni pillákat rebegtetni álmai magassarkújáért, vagy egy csábító fehérneműért. Mi nők meg aztán rebegtethetjük a semmit vagy a gondosan feltett, pár hét után hiányos műszempilláinkat. Ez is csak az élet egyik igazságtalansága a sok közül. Visszatérve a sminkelési szokásaimra nem igazán mondhatom el magamról, hogy egyébként, mindig egy maszkkal felérő rétegnyi sminkben mászkáltam. Javarészt mértékkel fogyasztottam a termékeket, de számomra még így is soknak bizonyult. Úgy lettem nevelve, hogy a kevesebb néha több, de ugyebár a társadalmi elvárások erősebbek voltak annál, hogy az otthon tanultakat bátran merjem kamatoztatni Budapest utcáin. Otthon szinte nem látni olyan lányt, akiknek ne lenne egy kilónyi, jobb esetben leheletnyi smink az arcán. Legrosszabb esetben pedig annyira látványos az egész, hogy még a fénysugár is visszaverődik az olvadt alapozón keresztül a forró nyári  napokon. Félre értés ne essék, csak a látási képességeim általi tapasztalatokat írom le, nem pedig bántó kritikákat formálok, illetve kivételek mindig vannak. Ugyanakkor örömömet lelném, ha a nem kivételek is megtapasztalnák azt a bright side-ot, amit én. Teljesen felesleges agyonmaszkírozni a fejünket, ráadásul a legtöbb esetben még rosszabbat is teszünk a bőrünknek. Imádom nézni a rövid sminkelős tutorialokat, de kérem, mégis minek ennyi mindent egyszerre használni a fejünkön a mindennapokban? Az én jelenlegi látásmódom alapján elegendő egy szempillaspirál és egy leheletnyi pirosító, hogy azért mégse zombiként ijesztgessük a járókelőket. Persze vannak alkalmak, amikor már csak az illem is megkívánja a több sminket, de akkor sem kell túlzásokba esni. Rengetegszer éreztem magamat kisebbrendűnek egy olyan lány mellett állva, akinek tökéletessé tette a smink az arcát. De mégis ha azt kérnék tőle ott helyben, hogy mossa le, vajon még mindig ilyen kellemetlen érzést keltene bennem? Valószínűleg nem, de ha mégis, akkor annak a lánynak teljesen felesleges ennyi mindent magára pakolnia, mert természetesen is tökéletes. Itt rájöttem arra, baromira nem kell rosszul éreznem magamat, ha nem kelek fel reggel órákkal korábban, hogy minél tökéletesebbre polírozzam a fejemet, mert nem leszek kevesebb senki szemében. Plusz az alvással töltött órák számát is növelem. Boldogan viselem azt az arcomat, amit a természettől kaptam és ezt a bőröm is meghálálja. A legfurcsább az egészben az, hogy itt akármennyire vagyok fesztelen, ezt a magabiztosságot haza még nem tudom vinni. Amint tudom, hogy a repülő magyar földön landol, előveszem az alapozót és a többi, hétköznapokra egyébként felesleges terméket és magamra kenem. És közel sem arról van szó, hogy itt nem sminkelnék magukat a lányok, mert dehogyisnem, olaszok, magától értetődő a dolog. De mintha ők még, vagy már tudnák mi is a természetes fogalma. Eléggé elgondolkodtató…

A másik ilyen nagyobb szokásom, amit levetkőztem a szükségnek köszönhetem. A 90 fokos lejtőkön mégsem járkálhatok nap, mint nap magassarkúban még ha vastag sarkakkal rendelkezik is a szerzeményem. Át kellett szoknom a kényelmes, de lapos sarkú sneakerekre. Borzasztó… Igazából nem is. Kényelmes, praktikus és gyorsabb is vagyok, még ha egyébként tűsarkakon is képes lettem volna futóversenyen indulni. Talán csak az egész alakos tükör hiánya teszi, ahol órákig tudtam volna magamat kritizálni, vagy, hogy itt egyébként is picivel átlag feletti a magasságom, vagy mert nagyrészt mindenki sima cipőben jár, de végre képes vagyok egy ilyen lábbeliben is nőiesnek érezni magamat és nem pedig egy trampli fiús lánynak. Eléggé úgy tűnhet, hogy komplexusos voltam ebben a témában. Visszatekintve a dolgos napokra és arra, hogy egyes munkákon is a legmagasabb sarkakon álltam órákat, akkor is ha nem fájt a lábam, ez egyáltalán se nem egészséges, se nem normális, úgyhogy igen, azt hiszem ezt már komplexusnak lehet nevezni. De ezt sikeresen ki fogom nőni, mert jó úton haladok.

A harmadik, és talán legnagyobb, nem is inkább szokásnak, hanem életmódnak nevezhető elhagyott dolog az idegesség. Alapvetően elég könnyen fel tudtam húzni magamat minden apró-cseprő ügyön és hónapok után is elő tudtam velük huzakodni, mert ugyan miért ne, ha még mindig bántja a csőrömet. Illetve ha a tanulmányaimról és a vizsgaidőszakról volt szó, idegbetegségből jeles voltam. Olyan szinten stresszeltem, hogy amíg minden vizsgámat le nem tettem, mindenki messziről elkerült, aki közelebbről ismert. Félelmetes, tüzet okádó sárkányra hasonlítottam, aki nem csak magát, de a körülötte levőket is pusztította ezzel a viselkedéssel. Bár ezt még teljesen ne vetkőztem le, de legalább elkezdtem változni. Ebben az is segített, hogy amióta kint vagyok, rengeteg nehézség ért, amit egyedül kellett elintéznem. Az én tapasztalatim azt mutatják, hogy az olaszok nem szívesen beszélnek a saját nyelvükön kívül más nyelven, illetve nem feltétlen segítőkészek. Továbbá semmiről az ég világon fogalmuk sincsen, még arról sem, amiről egyébként eléggé ajánlott lenne tudniuk. Csak példaképp megemlítem az ilyen első esetet. Nekünk a tanítás október végén kezdődött, ha jól emlékszem. Amikor szeptemberbe kijöttünk személyesen jelentkezni és megtudakolni mindent, feltettem nekik egy olyan kérdést, hogy pontosan melyik napon is kezdődik  hivatalosan a tanítás. Jelen tudásom alapján az akkori énemnek azt tanácsolnám, hogy kapaszkodjon meg a székben, mert olyan párbeszéd fog elindulni, aminél leeshetek a földre. Azt a választ kaptam, hogy októberben. Majd visszakérdeztem, hogy és konkrétabban. -Hát úgy, október közepe fele, vagy a végén. -És ennél konkrétabban, szám szerinti napon? -Hát ők azt nem tudják. Szeptember végén ezekkel a válaszokkal ültem velük szemben. És ez nem, hogy egyszer, vagy kétszer, de minden alkalommal előfordul. Bármennyire is ők élnek és dolgoznak itt már évek óta és te csak egy külföldi, elveszett diák vagy, aki válaszokat akar, ha nem végzel saját magad kutató munkát, akár haza is mehetsz idegösszeroppanással. Mondták, hogy mire számítsak mikor idejöttem, de erre esküszöm, nem lehet felkészülni. Egy hasonló eseten, ami a napokban történt velem, már csak nevettem. Az olasz nyelvtanfolyamra szerettem volna megvenni a könyvet, ami kezdőknek szól. Bementem egy könyvesboltba. Ott megmutattam az eladónak, hogy ezt a könyvet szeretném és angolul megkérdeztem, hogy merre találom. Majd ő illedelmesen, minden rezzenés nélkül elmondta nekem, hogy van egy másik bolt kb. 5 méterrel lejjebb, ugyanezzel a névvel és ott fogom megtalálni a könyvemet. Persze csak tippelek, hogy ezt mondta, mivel akármennyire is egy kezdőknek való angol nyelvű könyvet mutattam neki, amiből olaszul lehet tanulni és bármennyire is angolul kérdeztem, ő teljesen ésszerűen folyékonyan olaszul válaszolt. Kínomban úgy kitört belőlem a nevetés, szerintem, mint még soha. És tudom, hogy az az eladó beszélt angolul, mert a barátnőm is így járt és neki angolul válaszolt, persze akkor még 20 méterre volt a másik bolt. Úgyhogy, amit itt biztosan megtanulok, hogy hisztirohamok helyett felemeljem a popsimat és csak magamra számítva, addig menjek, míg a kérdéseimre választ nem kapok. De a fő tanulság igazából, hogy én tanuljak meg olaszul, mert nekik az angol nem opció. Tisztelet a csoporttársainknak, mert ők hatalmas kivételek.

Bár ez a bejegyzésem, így is elég hosszú, azért még egy utolsó eltemetett szokásomat megemlíteném. Köztudott volt, hogy otthon az ereimben kávé folyt egy kevéske vérrel keveredve. Mivel itt a kávé fogalma a Barbie babáknak méretezett csészéknél kimerül és az otthon magamnak készített kávénak fura íze van (mai napig nem jöttem rá miért), ezért lemondtam e nagy szenvedélyemről. Számomra a kávézás egy rituálé volt, amihez hatalmas bögrékben, elképesztően finom tejhabos kávékülönlegességek tartoztak. Itt a legnagyobb adag, amit kaptam, a római reptéren volt, Maxi cappuccino névre hallgatott és akkora volt, mintha otthon egy small cappuccino a Starbucksban. Egyébként valószínű, ha Sienánál nagyobb városban élnék, ott lennének olyan helyek, ahol számomra rendes méretű és ízű kávékat ihatnék, de nincsenek és másfél év alatt valószínűleg nem is lesznek.

A legnagyobb erényem pedig, hogy a sírást elfojtó arckifejezéseimet végre fel tudtam váltani a felfelé kunkorodó ajkaimmal és a szemem szélén ráncokat idéző boldogsággal.

Szép hétvégét,

Gréti

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

w

Connecting to %s