Makacsnak lenni nem mindig kifizetődő

Azért kezdtem el írni a blogot, hogy kiadjam azt, ami bennem van, akár öröm, akár szomorúság, de valahogy, amikor a leginkább szükségem lett volna erre, teljesen megfeledkeztem róla. Egy hét magamban való őrlődés után most először gyulladt fel a villanykörte a fejemben, hogy ugyan eddig miért burkolóztam megint inkább csendbe. Talán túlságosan is személyes a téma, ahhoz, hogy a nagyközönség elé tárjam. Ellenben, hogy mire jöttem rá e pár viharos, majd csendes nap után, nyugodtan közhírré tehetem, hisz csupán általános tanulság.

Az utóbbi időben sok vitába keveredtem az elképesztő makacsságom és a saját elveim miatt. Ebből kifolyólag biztos volt, hogy lesz egy utolsó csepp abban a vizes pohárban, de, hogy túl is csordul, arra már igazán nem számítottam. Így visszatekintve teljesen logikus pár, csendben eltöltött nap a hatalmas káosz után, hogy az ember feje kitisztuljon. Az okosoktól oly sokszor hallottam már, hogy jobb engedni, mint szenvedni. Ezt eddig a pillanatig nem nagyon értettem, hisz az önfejűségem határtalan volt. Ha meg akartam csinálni valamit, akkor megcsináltam, ha nem, akkor az ég világon senki és semmi nem tudott annyi követ megmozgatni, hogy egy lépést is tegyek az ügyben. Csak, hogy egy idő után már a saját csapdámba estem és nem, hogy másokat bántottam ezzel, de magamnak is olyan pokoli napokat okoztam, amiket nem akarok viszont látni a memóriámban. Ekkor azért mégis előkerült a kompromisszumkészség. Nem arról volt szó, hogy valami hihetetlen nehéz dolgot kértek tőlem, amit nem csináltam volna meg, hanem arról, hogy ha már nem tudták, vagy csak hajlandóságot sem mutattak annak érdekében, hogy megértsék az indokaimat, akkor végképp nem fogok engedni a gyeplőn. A sok évem, amiket hallgatással töltöttem segített abban, hogy képes legyek mások helyzetébe képzelni magamat és átérezni mindazt, amiken ők keresztül mennek. Igen ám, de attól még ott vagyok én, akinek szintén vannak érzései. Ezért egy ideig küzdöttem, majd egyszer csak nagy levegőt vettem és azt mondtam legyen. Hogy őszinte legyek, nem is volt olyan nehéz. Lehet, hogy az idő tette, hisz régóta folytak már ugyanazok a viták és csak véget akartam nekik vetni. Jelenleg azt érzem, hogy nem lettem kevesebb attól, hogy nem tudtam érvényesíteni az akaratomat. Eddig a pillanatig igazából pont ezt csináltam, de ideje volt, hogy pont legyen az ügy végén.

Rájöttem, hogy egyáltalán nem az számít, hogy mindenekfelett megmutasd, te bármeddig elmész az igazadért. Főleg ha igazából teljesen nélkülözhetőek lennének az egyébként atombombaként robbant viták. Fel kell ismerni, ha valami talán megoldhatatlannak tűnik és le kell ülni, elgondolkozni, mert mindig mindenre van megoldás. Ez azonban sajnos nem sok embernek megy. Így van ez a bocsánatkéréssel és a beismeréssel, hogy a másiknak volt igaza, nem pedig nekünk. Legyen bennünk bármennyi és bármilyen mély sérelem is, ha igazán boldogan szeretnénk élni a napjainkat meg kell tanulnunk elengedni, megbocsátani, megbocsájtást kérni és beismerni, ha tévedtünk. Persze itt is, mint az élet sok területén, ezeket mind őszinteséggel kell véghez vinni.

Talán elsőre nehéznek tűnik, de sokkal könnyebb tiszta fejjel leülni, félre tenni a sérelmeinket és megbeszélni a dolgokat. Úgy egyszerűen megfogalmazva, sokkal jobb mosolyogva lefeküdni és ébredni, tudván, hogy az a valaki is mosolyog, aki fontos számodra. Én ezt tanultam meg az elmúlt pár nap után, amit már tovább is adtam valakinek tanácsként. Ahogy a visszajelzésből kiderült, nem süket fülekre talált a történetem.

Kellemes estét,

Gréti

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s