After “the dreams come true”

Bizonyos szempontból szerencsésnek mondhatom magamat. A világon azon emberek közé tartozom, akik pontosan tudják, hogy mit szeretnének csinálni a szakmai életben. Amikor az általános iskola utolsó évében el kellett döntenem, merre és mivel szeretnék tovább tanulni, egy percig nem voltak kételyeim. Kémia. Elég keményen végig küzdöttem magamat a gimnázium 4 évén, de semmi és senki nem tudott eltántorítani. A felsőoktatási intézménybe való jelentkezésemkor is inkább a sorrend volt a kérdés, és nem a szak. Az ELTE és a BME között folyt a harc, de végül a BME nyert. Hát, hogy a viharba ne nyert volna. Így lettem a Műszaki Egyetem Vegyész- és Biomérnöki karának Vegyészmérnök szakos, azon belül Gyógyszervegyész szakirányos hallgatója. Azóta is töröm a fejemet, mégis honnan csírázott ki belőlem ilyen egyszerűen ez a komplett döntéssorozat. Persze mindezek után bekattan az is, hogy mindezzel szemben a magánéleti szálam miért ilyen siralmas. A szarkasztikus énem erre azt mondaná, hogy ezt hívják egyensúlynak. Csakhogy az élet körforgása nem ilyen egyszerű.

Először általános iskolában fogalmazódott meg bennem, hogy szeretnék külföldön tanulni és gimnáziumi tanulmányaim során lettem biztos abban, hogy ezt el is fogom érni. Szóval mondhatni elég nagy álmom vált valóra ezzel az olaszországi mesterképzéssel. Ugyanakkor eljutni idáig közel sem csak móka és kacagás volt. Sőt, leginkább úgy fejezném ki ezt az időszakot, hogy az igazán boldog perceim csupán cseppek voltak a kínok tengerében. Barátok között egyre többször kapott említést a ritkábban előtűnő és őszintétlenebb mosolyosom. Igen, sajnos valóban így volt. Az egyetem mellett a lelkem egy része elveszett. De ez nem meglepő, hiszen egy álom megvalósításáért nem kevés áldozatot kell meghozni. A nem épp szanatórium – vagy wellness központként elhíresült BME mellett el kellett kezdenem dolgozni is. Hála Istennek sikerült egy elég jó hosztesz ügynökséghez bekerülnöm, ahol rengeteg munkalehetőséget kaptam. Megannyi tapasztalattal gazdagodtam és a munkák alatt olyan helyekre is eljutottam, ahol a nem létező szabadidőmben sem jutottam volna el. Egy idő után kicsit át is billentem a ló túloldalára és jobban szerettem dolgozni járni, mint az egyetemen próbálni ébren maradni, vagy nagyobb mértékben szocializálódni. Viszont ettől még elvártam magamtól, hogy a 100% – os formámat hozzam a tanulmányaimban. Mindezek mellett pedig az utolsó évemtől kezdve – tudván, hogy esetleg jövő szeptembertől már egy másik országban folytatom tovább -, olyan embereket hagytam hátra, akiket tiszta szívemből szerettem. Nem volt az én tisztem eldönteni, hogy hogyan lesz nekik biztosan jobb. Velem vagy nélkülem. De nem akartam önző lenni, ismerve magamat és a maximalizmusomat.

Az ilyen álmok lemondással járnak, nem is kevéssel és az élet nem csak egy területén. Épp ezért, talán összetörve, könnyekkel küszködve, elnyomva minden fájdalmamat, de akkor is végig csináltam. Hisz itt az eredménye és ezt senki nem veheti el tőlem. Azok a dolgok, amiket ezért feladtam, sokáig nem hagyták, hogy értékeljem az itt létemet. Hagytam, hogy rám telepedjenek és bezárva tartsanak, mint sem, hogy kinyíljak a változások felé. Soha nem fogom az elengedett perceket elfelejteni, de nem engedhetem, hogy emiatt azt érezzem, nem érdemlem meg, hogy itt legyek.

Ez volt az otthontól való elvágyódásom másik oka. A változás. Magyarországon – de úgy igazából a világ minden táján – kétféle ember létezik. (Jó, igazából három, ha a semlegest is belevesszük.) Aki eltipor másokat, és aki hagyja, hogy eltiporják. Én nem csak mások, de a saját lényem által is elnyomottnak éreztem magamat. Otthon bármennyire próbáltam és igyekeztem, nem tudtam eléggé megkeményedni ahhoz, hogy ellent tudjak állni ennek az elferdült társadalomnak, az önkritikáimnak és ne csak egy túlélőként vergődjem végig a napjaimat. Most erre biztosan sokan mondanák, hogy Olaszországban is ugyanolyan emberek vannak. Nem, közel sem. Vagy, hogy itt biztosan jobb a fizetés és legalább a pénz miatt nem nyavalyognak. Talán. De pont, hogy nem ez a lényeg. Itt, ha végre megengeded, hogy kinyílj és felvállald, aki vagy, megtalálhatod azt az igazi örömöt az életben, amit mindig is szántál magadnak. Az utcán sétáló embereken nem látni azt a nyomott érzést. Persze nyilván vannak kivételek, de hol nem? Jó kedélyűek, hangosak és ízig – vérig olaszok, még az is, aki nem. Mert ezt váltják ki az emberből. És pont ez az, ami számít.

Én azóta mindig jót nevetek az első ilyen élményemen. közvetlenül a kiköltözésem utáni egyedül töltött napjaimban, ritkán ugyan, de elmentem körül nézni, hogy tudjam merre találom a hasznos üzleteket, szupermarketet és a többit. Az egyik ilyen alkalommal épp sétáltam felfelé egy teljesen üres kis utcán, amikor hallottam, hogy valaki köszönt, majd hozzátett még valami bellissima – nak hangzó szót. Hirtelen felnéztem, majd megláttam egy rettentő aranyos bácsikát a virágokkal telepakolt, aprócska erkélyén ülni, aki mosolyogva nézett le rám. A meglepődéstől vadalmaként vigyorogva visszaköszöntem neki, majd folytattam az utamat. Azóta, ha arra járok és kint ül, mosolyogva integetek neki. Nem tűnik hatalmas dolognak, de nekem mégis megmelengeti a lelkemet. Hasonló jelenet van az egyik kedvenc filmem, a Napsütötte Toszkánában. Az amerikai főszereplő nő az újonnan vásárolt toszkánai házának erkélyéről meglát egy idős olasz bácsikát, aki mindig ugyanazon a napon, ugyanabban az órában virágot visz egy Mária szoborhoz. A nő a legtöbbször köszön neki (van, hogy csak nézi), de a férfi sohasem viszonozza. Majd mikor végre megtörik a jég és a férfi köszöntésképpen megemeli a kalapját, a nő ugrándozik örömében. Ez a kis jelenet számomra elfogadást és valamiképp egyfajta bizalmat szimbolizál.

Az itt töltött éveimben, az egyetem mellett megszeretnék tanulni újra, úgy nevetni, mint régen. Olyan emberré szeretnék válni, akit én magam is képes vagyok elfogadni. Ezek persze régi célok, de itt végre érzem, hogy sikerülni is fog úgy elérni őket, hogy soha többé nem vesznek el belőlem.

Nemrég kaptam egy kedves ismerősömtől egy idézetet S. Waltertől, ami szerintem pontosan ideillik, úgyhogy most ezzel szeretném zárni a bejegyzésemet.

Elengedem, leteszem, nem cipelem tovább a múlt terheit, amik a vállamat nyomják és lassítanak az előre haladásban. Nem azért mert nem bírom, az ember nagyon sok mindent kibír. Néha túlságosan sokat is elvisel. Egyszerűen nincs rá szükségem. Semmit nem tudok megváltoztatni, ami egyszer megtörtént. Gátol. Félelmet ébreszt bennem, és másképpen látok. A rossz élmények, tapasztalatok elhalványítják a ragyogó képet a szemem előtt. Nem akarok félni. Nem akarok belegondolni abba, hogy mi volt és hogy mi lesz. Élni szeretnék. Súlyok nélkül. Könnyedén, akár egy pihe. Ami jön azt elfogadom, átérzem. Benne akarok lenni a pillanatban, és megélni. Egyszerűen. Gátak nélkül, boldogan. A boldogsághoz nem vezet más út. Ahol a boldogság van, ott nincs semmi. Se múlt, se jövő. Hidd el, engedd el magad és megérkezel oda, ahol mindig is lenni akartál.

Kellemes estét,

Gréti

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

w

Connecting to %s