Meglépni azt a bizonyos elhatározást…

Régóta tervezem, hogy azt a hatalmas gondolat – rengeteget, ami a fejemben van, papírra vetem. Emlékszem kisebb koromban kaptam a szüleimtől egy, amolyan újságíróknak való szettet karácsonyi ajándékként. Volt benne egy írógép, egy fényképezőgép és még valami, ami talán nem is volt annyira fontos, hogy emlékezzek rá. Sohasem gondolkodtam el rajta, vajon miért pont ezt választották nekem. Azon viszont igen – még pedig abban a pillanatban, ahogy elkezdtem ismerkedni a tárgyakkal -, hogy mi van akkor, ha egyszer írni fogok. Mosolyra húztam a számat, hiszen tudtam, hogy nem voltam épp jeles helyesírásból és elég kreatívnak sem tartottam magamat, ahhoz, hogy bármi ilyesmibe belefogjak. Később azonban besikerült néhány vers, illetve több oldalas történet, amiket soha senkinek nem mutattam meg. Idővel pedig feledésbe is merültek. Jó pár évvel később, személyes véleményem kifejtése kapcsán, ugyan csak pár sor erejéig, de megmutattam magamból egy apró részletet. Kaptam is egy olyan visszajelzést, amire azóta is emlékszem. Egy régi barátom azt írta, nem is gondolta volna rólam, hogy ennyire jól ki tudom magamat fejezni. Kissé sértőnek találtam a megjegyzését. Örök pesszimista létemre arra asszociáltam, hogy ennyi éven át mindenki csak a kis “babaarcú lánykát” látta bennem. De az igazság az, hogy én voltam az, aki rejtegette ezt a fajta önkifejezést a világ elől.

Az elmúlt pár hónapban elég sokszor előfordult, hogy leültem a laptopom elé és begépelt szavakba fojtottam az érzéseimet. Azon írásaimat két szerettem is elolvashatta, akik ösztönöztek a folytatásra. Már csak amiatt is, mert látták mennyire jobb kedvre derített, hogy a magam módján adhattam ki mindent. Én leginkább a bokszhoz tudnám hasonlítani, csak itt a klaviatúra a bokszzsák, a kezem pedig maga a kesztyű. Mintha minden egyes legépelt szó egy ütés lenne. Mintha a düh, a szomorúság és a csalódottság vereséget szenvedve illannának el a létemből az ujjaimon át. Egészen elképesztő érzés. Talán soha semmi iránt eddig nem éreztem ekkora rajongást. Ami elég ijesztő, mert sokszor a mai napig úgy kell kihúzni belőlem a szavakat. Mindig féltem kinyilvánítani a saját véleményemet. Élőszóban elég gyatra vagyok. A szemtől szemben való komoly beszélgetéseket és vitákban való érveléseket nem nekem szánták. Rá kellett végre jönnöm, hogy az írás az, ahol pontosan úgy tudom kifejezni magamat, ahogyan azt valójában szeretném. Akkor és amikor, úgy érzem, hogy épp ihletet kapok, vagy csak simán papírra szeretném vetni, olyan mértékű őszinteséggel, amit semmilyen körülmények között nem szégyellek. Azt vallom, hogy valóban csak úgy kerülhetsz ki a saját magad árnyékából, ha megléped azt a bizonyos – tulajdonképpen már régóta meghozott – elhatározást.

Úgy érzem most jött el az ideje annak, hogy ezt mindenki számára olvasható módon tegyem. Mióta kiköltöztem Olaszországba még több inger ér és még több minden fogalmazódik meg bennem. A magánnyal is ismerkednem kell, hiszem ez az első eset, hogy teljesen egyedül élek. Talán köszönőviszonyban már vagyunk, de sokszor még mindig eléggé meg tudja tépázni a lelkemet. Siena nem olyan nagy város, mint Budapest, de a pezsgő élet közel sem mondható hiányosságnak. Sőt, hétfőtől vasárnapig nincs megállás, ha egy jó estéről van szó. Valami viszont mégis hiányzik. Nem tudnám pontosan megmondani mi az. Meglehet, hogy a honvágy teszi. Mindenesetre kíváncsian várom, hogy a bejegyzéseim segítenek e majd betölteni az általa okozott űrt. Illetve, remélem nyújthatok mások számára egy kis inspirációt a történeteimmel, vagy legalább pár kellemes percet. Nem ígérem, hogy tökéletes rendszerességgel fogom gyártani a sorokat, se azt, hogy mindig hasonló témában fogok írni. Biztosan sokat írok majd az országról, az itteni tapasztalatokról, de akár még az éppen aktuális Richter által kifejlesztett új készítményről is. Aki nem tudná gyógyszervegyész mérnök hallgató voltam a BME-n…. 🙂 Szabad szelleműen fogom kezelni a blogomat és jelenleg”terápiás”jelleggel kezdek neki, de persze később bármi előfordulhat. Képeket is örömmel csatolok majd a bejegyzésekhez, hiszen születésnapom óta szerencsés birtokosa lehetek egy Canon gépnek, amihez egyre szorosabb kapcsolat fűz.

Innentől nincs is más hátra, mint rákattintani az ‘Update’ gombra és hagyni, hogy az elmém végre szárnyra kaphasson a legközelebbi alkalommal is…

 

 

Gréti

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

w

Connecting to %s